A kamaszkort túl kell élni. Olyan időszak, ami tele van konfliktusokkal, félelmekkel, krízisekkel mind a gyerek, mind a szülő részéről. A szülők számára félelmetes változások történnek kamaszkorban. Az addig kedves, segítőkész gyermek megváltozik, rendetlen lesz, visszabeszél, elhúzódik az öleléstől. A kortársak véleményét mindenek felé helyezi,a családi értékeket kritizálja, felülbírálja. Ezek csak az általánosságok. Mi van akkor, ha a gyermek temperamentumosabb, és a leválás még nagyobb zajjal történik? A szülő retteg, hogy elrontott valamit, a gyereke drogos/csavargó/ törvényenkívüli, vagy legalábbis a társadalomba beilleszkedni képtelen számkivetett lesz. Mi az, ami még normálisnak tekinthető, és mi az, mikor segítségért kell folyamodni? Mi a magyarázata annak, hogy egy gyermek élete kisiklik, míg a másik, aki ugyanolyan hülyeségeket csinált, normális felnőtté válik?
Olyan sokat lehetne beszélni a témáról, hogy ketté osztottam: ebben a cikkben arról lesz szó, hogy milyen nehézségekkel küzd a gyermek a különböző életkorokban, miért reagál a felnőtt számára értelmezhetetlenül néha, és ezzel mit lehet kezdeni szülőként. A cikk folytatásában pedig az identitás kialakulásának nehézségeiről olvashattok, elgondolkodhattok rajta, ti milyen krízisekkel találkoztatok és hogyan oldottátok meg ezeket.
Vegyük Peter Blos elméletét
A serdülőkor Blos szerint 4 szakaszra osztható. Az elsőben a gyors növekedés miatti testséma megváltozása okoz problémát a gyermeknek, illetve korai érés esetén a társas pozíció változása.
A test olyan gyorsan változik – megnyúlnak a kezek, a lábak, a kisgyermeki vonások eltűnnek – hogy az agy nem tudja feldolgozni, emiatt idegenségérzet alakul ki a gyermekben a saját testével szemben. Gyakori ilyenkor, hogy esetlenek a kamaszok, mozgáskoordinációjuk rendezetlenebb, ügyetlenebbek olyan tevékenységekben is, amelyekben előtte jól teljesítettek.
A társas pozíció a fiúk esetén pozitív irányba változik – a maszkulinabb, hamarabb érő fiúk előnyt, vezetőszerepet szerezhetnek. A lányok azonban gyakran negatívan élik meg testük változását a közösségben: sokszor megfigyelhető, hogy szégyellik a növekvő mellüket – görnyedten járnak, bővebb ruhákat vesznek stb. A szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy kritizálják lányaik öltözködését, szörnyülködnek, megjegyzéseket tesznek rá. Nem kell erőltetni, hogy egy lány lányosabb ruhát hordjon, ha abban nem érzi komfortosan magát. El fog jönni az az idő, amikor már megjelenik az igénye arra, hogy nőként kezeljék. Azt sem szabad éreztetni velük, hogy kellemetlen anyának/apának, hogy a csemetéje esetleg nem utcára illő/provokatív/alternatív stb. ruhában mutatkozik. A gyerek ezt rögtön kiszagolja, ha nem is mondjuk. Természetesen kell beszélgetni vele arról, hogy milyen következményei lehetnek a környezet megítélése szempontjából az öltözéknek, a viselkedésnek, hiszen ha valamire, a világ visszajelzéseire nagyon érzékenyek. De véleményem szerint a tiltás, a büntetés nem célravezető, gyakran csak nagyobb lázadást szül. Ha higgadtan reagál a szülő, elég megvárni, míg ő maga nem érzékel olyan visszajelzéseket, amelyek visszaterelik a visszafogottabb öltözködéshez.
Az anorexia kezdete is a kamaszkorra tehető – amelynél a gyermek a nőiesség kiteljesedésének megakadályozásával, az önsanyargatással, a saját teste feletti kontroll érzésével próbálja meg kikerülni, elhárítani a bizonytalanságot keltő változásokat. Az anorexiával nem foglalkozom bővebben a cikkben, legyen elég annyi a téma szempontjából, hogy mindenképp egy elakadást jelez, amelyhez segítséget kell kérni.
A második szakaszban
A szülőkről való érzelmi leválás kerül előtérbe, ahol a fiúknál az anya kasztráló tényezőként jelenik meg – emiatt gyakran ellenségesek a lányokkal. Ilyenkor tetőzik a szülői érintéstől, puszitól való idegenkedés, a fiatal szeret a szobájába zárkózni. A lányok saját családról kezdenek álmodozni. Ciki megfogni az utcán az ősök kezét, vagy egyáltalán velük mutatkozni az ismerősök előtt. Ezt az időszakot szülőként nagyon nehéz megélni. Minden akciót, amit a gyerek ösztöne diktál, hajlamosak vagyunk önmagunk ellen való agresszív támadásnak venni, a szeretetlenség jelének. Pláne akkor, ha súlyos kritikát is fogalmaz meg felénk, aminek van némi igazságtartalma. Ilyenkor szülőnek lenni, és úgy szeretni a csemeténket, mint cuki pici korában, ambivalens érzés. Mert a picit látjuk magunk előtt, akinek a világot jelentettük, aki most páros lábbal zúzza szét azt. Minden alkalommal, amikor a gyerek durva támadást indít személyünk, értékrendünk ellen, tárgyilagosnak kell maradni, és nem szabad érzelmi síkra terelni a dolgokat. Hiszen mi a dolga? Hogy megkérdőjelezze a mi látásmódunkat, annak a háznak a szellemét, amiben felnőtt, azért, hogy kialakíthassa a saját meggyőződéseit – amely felnőtt korára nyomokban fogja tartalmazni a miénket. Nagyon rossz stratégia a gyermek döntési képességeit aláaknázni, megkérdőjelezni, csak azért, hogy szüksége legyen ránk. Nagyon csúnya dolog fenyegetni („Amíg az én kenyeremet eszed..”) vagy érzelmileg zsarolni („Belebetegszek abba, ahogy viselkedsz..”) és nem is célravezető, pedig sajnos gyakoriak ezek a minták. Csak akkor tud a gyermekünk boldog felnőtté válni, kiteljesedni, ha hagyjuk, hogy maga döntsön dolgokban, természetesen közben támogatva, átbeszélve a helyzeteket. Segíthet a lelkünkön, ha visszagondolunk, mi milyen elviselhetetlen kamaszok voltunk, és hogyan éreztük magunkat.
A 3. szakasz
A nemi identitás kialakulásának időszaka, ami szintén komoly próbatételt jelent a szülőknek. Gyakori a gyerekeknél a kísérletezés – akár csak gondolati síkon – mielőtt elköteleződnek. A net felkapta a nemi identitását kérdéskörét, már egész fiatal gyerekeknél is divatossá vált a transz, és homoszexuális identitás felvállalása. Ezt gyakran használják a fiatalok polgárpukkasztó lázadásként, az ősöket is jól meg lehet vele rémíteni– ha hagyják magukat. Fontos, hogy anya, apa ilyenkor is résen legyen – képesek a gyerekek „tesztelni”, mennyire tudnák elfogadni, ha homoszexuális, gyermektelen, sorozatgyilkos, akármi lenne a szemük fénye. A valódi homoszexuális/transz identitás krízisét végigélő tinédzser elfogadása, támogatása nehezebb feladat elé állítja a legtöbb szülőt, akik gyakran félelmet, kudarcélményt, haragot élnek meg gyermekük választása miatt, ezzel a cikkben bővebben most nem foglalkozok.
A 4. szakaszban
Az autonóm identitássá válás folyamatában – az életpálya, gazdasági függetlenedés, értékrendszer kialakítása mellett jellemző, hogy gyakran egy hosszabb, komolyabb párkapcsolat is kialakul. Nagyon fontos, hogy a gyermek párját hogyan tudjuk elfogadni, hiszen az is egy visszajelzés neki, hogy hogyan viszonyulunk a választottjához. Ha ellenségesen viselkedünk, vetélkedünk, fúrjuk a barátot/barátnőt, azzal őt hozzuk kellemetlen helyzetbe. Sok szülő nem tartja elég érettnek a gyermekét ahhoz, hogy jól válasszon párt magának. A felnőtté válásnak az is a része, hogy hagyjuk a gyermekünket tapasztalni – persze lehet vele beszélgetni, észrevételeket megfogalmazni, de neki kell ismereteket gyűjtenie az emberekről, a párkapcsolatokról, saját elvárásairól. És nekünk szülőként ezt hagyni kell. Ugyanez érvényes a pályaválasztásra. Ha a gyerek három év után otthagyja azt a szakot, amiért korábban mindent elkövetett, hogy bekerüljön, és átiratkozik egy másikra, akkor ez az ő döntése. Nem a szülő elvárásai szerint kell élnie, csak a sajátja szerint, még ha ezt végignézni néha nagyon keserves is. Nem a felmenők álmait kell megvalósítania, csakis a sajátját. Szülőként csak kísérjük az útján, hogy önálló, boldog, döntésekre képes felnőtté váljon.
Hasznos volt számodra ez a bejegyzés? Iratkozz fel a hírlevélre, hogy elsőként értesülj az újdonságokról és a friss tartalmakról!
Téged is érdekel a pszichológia? Jelentkezz az Életfűszerező csapatába!
Szeretnéd, hogy még több értékes tartalmat készítsünk? Támogasd az Életfűszerezőt!